Harmadik fejezet - azért ilyen rövid és gagyi, mert átvezetésnek szántam. Plusz mert nem voltam többre képes. Ne haragudjatok.
Az idő makacsul telik
tovább, csak néha zökken ki monotonságából, mikor Thranduil átsétál
beszélgetni, vagy megkérdezi Bardot, hogy hozzon-e ebédet a közeli
gyorsétteremből. Aztán van ez az alkalom: két óra van éppen, Bard már ebédelt
(otthonról hozott valami tésztafélét, Sigriddel készítették és valószínűleg
soha többet nem beszélnek majd róla), szóval egyelőre nem éhes… És mégis azt
mondja, hogy oké, kér egy hamburgert, és Thranduil mosolyogva hozza neki. Szereznek
egy sámlit a virágüzlet raktárából, és Bard ott kuporog, Thranduil pedig
villával a kezében gesztikulál. Salátát eszik, és sajnálkozó fintorral
válogatja külön a paradicsomot. Furcsák a fények, megülnek a padló mintáin, és
virágok sziluettjét festik a szemközti falra. Thranduil árnyéka is ott
imbolyog, és milyen jó lenne most megkérni, hogy ne mozogjon, csak pár
másodperc, amíg körberajzolja, hogy nyoma legyen ennek a délutánnak és ennek az
egésznek, ami köztük – velük – bennük történik.
Egy új zökkenés az időben,
ahogy Thranduil felemelkedik ültéből: körbefordul, kukát keres a saláta
dobozának, és ennyi jutott az idillből. Az árnyéka amorffá válik, és újra
ritmikusan peregnek a másodpercek.
Pár nap múlva megérkezik
a várva várt kép, és a férfi önelégült vigyorral tessékeli be Bardot a
tetoválószalon ajtaján, büszkén vezeti a falhoz.
Bard hátrahajtja a fejét,
éppen csak egy kicsit, és első pillantásra csak kellemes színkavalkádot lát,
aztán elnyerik alakjukat a pacák: rubinszín sárkány száll, kiterjesztett
szárnyai lilás vonal mentén olvadnak össze az éggel. Tátott pofájából virágok
burjánzanak elő, cakkos szélűek és elmosódó körvonalúak egyaránt. Lent, a
felperzselt és virágba borult tájon, a kép alján sötét alakok futnak.
Menekülnek, nincs arcuk és nehézkes az alakjuk, Bard mégis érzi rettenetüket. A
festmény nem kifejezetten nagyméretű, és mégis, valahogy monumentálisnak hat.
-
Ez te vagy. –
Thranduil mögötte áll, a hangja mégis távolról jön.
-
Ez a figura
itt legalul? A szerencsétlen, amelyik a földön fekszik, és úgy tűnik, a lábát
is elvesztette?
-
Nem. –
Thranduil puhán nevet. – A sárkány.
-
Tényleg?
Ilyennek tűnök? – Bard megfordul, hirtelen mozdulattal, miközben a kép csíkká
olvad a szemei előtt.
-
Virágba
borítod a világot. Ez stimmel.
Bard szeretné elmondani,
hogy ismert valakit, aki valóban virágba borította a világot, akinek sikerült, de aztán ő is
felégetett pusztaságot hagyott maga után…
Az emberek azt hiszik,
vagyis bíznak benne, hogy van valamiféle közösség, ahol csendes beszélgetés van
és együttérző hátsimítások, és ebbe a közösségbe egy családtag elvesztése
jelent belépőt. Valójában csak szülői értekezletek vannak lelkes anyukákkal és
pizzamajszolás odaégett vacsorák romjai fölött, meg a porszívó, ami konokul nem
működik, pedig Bard már háromszor is belerúgott.
Aztán Thranduil
felajánlja, hogy zárás után keressék fel a bútorboltot. Bard beleegyezik, és
nem teszi szóvá, hogy a szalon technikailag még ki sem nyitott, ugyanis eddig
még nem volt késznek nyilvánítva. Hiányzott belőle a kép a sárkánnyal.
Végül a programot inkább ebédszünetre tűzi ki, szeretne minél hamarabb hazaérni a gyerekekhez
Végül a programot inkább ebédszünetre tűzi ki, szeretne minél hamarabb hazaérni a gyerekekhez
A bútorbolt a közelben
van, gyalog negyedóra, más lehetőségük pedig nincs. Thranduilnak, mint kiderül,
nincsen kocsija.
-
Ez egy
nagyváros, fejlett tömegközlekedéssel. A lakásom nincsen messze. – Ezzel
mentegetőzik, és mikor rákérdez, Bard felnevet: nem, neki sincs autója.
-
Megoldjuk.
Odafelé még megoldják,
persze, és halkan csevegve sétálnak a bútorsorok között. Hűvös van és
hidegillat, lusta félhomály, feltépett huzatú kanapékon és összekarcolt lapú
asztalokon simít végig Thranduil, és keresi a tökéletes asztalkát, amíg Bard
kötelességtudóan baktat mögötte.
A tökéletes asztalkáról
később kiderül, hogy inkább szekrény, és ronda is. Megejtően, szánalomra
méltóan csúnya, lepattogzott festékkel és nyikorgó fiókokkal.
-
Majd
átfestjük. A fiókot pedig nem szándékozom használni. Ezzel a kis sérüléssel
itt, nos, ezzel is kezdünk valamit.
Bard bizalmatlanul
méregeti a komódszerűséget, és próbál nem megütközni a többes számon.
A kasszánál kiderül, hogy
ma nem tudják elszállítani a bútort, és egyébként is, pofátlanul nem éri
meg egy ekkora hibridet furikázni, és Thranduil dacból azt mondja, hogy erre
nincs is szükség. Az árat fillére kiszámolja, számlát nem kér és a blokkot sem
várja meg, kevély lendülettel lehajol és megragadja a komódot. A pénztáros srác
összefont karral figyeli. A bútorka megdől, és nagy csattanással megszabadul az
egyik fiókjától. Bard az ajkára harap, aztán a helyére csúsztatja az
alkatrészt, majd ő is rámarkol a szekrényre. Négy lépés van az ajtóig, aztán
hosszú másodpercekig tartó káromkodás és magyarázkodás következik, ahogy Bard
Thranduil instrukcióit követve a csípőjével támasztja az ajtót.
A kasszás körülbelül
ekkor szól utánuk, hogy elhagyták a szekrényke alját, és valóban, ezt már észre
sem vették.
Bard önfeláldozóan visszasétál
a bútorlapért, vet egy lesújtó pillantást az alkalmazottra, aki sajnálkozóan
széttárja karjait.
Thranduil az ajtóban áll,
a komódra támaszkodik és résnyire nyitott szájjal suttog:
-
Csak menjünk
már innen, csak menjünk már innen, csak menjünk márrrr.
Tűz a nap, tompa forróság
vibrál a levegőben, de legalább a forgalom gyér. Az út hosszú, túl hosszú, és
Bard szégyenében már nem számolja, hányszor állnak meg, kikerülnek egy oszlopot
vagy valamelyikőjük fogást vált, és a töredéknyi megtorpanások hosszú pihenőkké
nyúlnak.
-
Szerinted
baj, ha kicsit nekidőlök?
Thranduil elmosolyodik,
majd végigméri a szekrénykét.
-
Mindegy neki.
Szóval Bard kicsit nekidől a bútordarabnak,
konkrétan ráhelyezi a testsúlyát, és nem érdekli már az sem, ha összeporlad
alatta, ha kell, lécenként viszi el az üzletbe és rakja össze, csak érjenek
vissza egyszer.
-
Mindjárt
lejár az ebédszünet, gondolom, sietned kéne. Várnak a vásárlóid.
-
Nem igazán
van forgalom, hogy őszinte legyek. Ez van, haldoklik az üzlet. – A férfi hangja
csupa beletörődés, a torkában viszont állandósult pánik lüktet. – Neked viszont
menni fog a szalon, nem? Már ha kinyitsz.
-
Tervezem,
jövő héttől. Először is, jönnek az előző helyről a megrendelők, akiknek még
nincs kész a tetoválása vagy csak az időpontig jutottunk el, aztán lassan itt
is rám találnak, gondolom. Egész jó hírem van a szakmában, tudod?
-
És egyedül
fogod vinni az egész szalont?
-
Nem igazán
van más lehetőségem.
-
Az előző
hellyel mi is lett?
-
Már mondtam, kiváltam. Felmerültek, nos, bizonyos
problémák, nem igazán egyezett az érdekünk… Ott volt ez a pasas, a Törpe,
mindenki így ismeri, elég jó abban, amit csinál, de túlhajtotta magát: túl sok
munkát bevállalt. Sokszor bent ült éjszaka is, hunyorgott és nyakalta az
energiaitalt, de még akkor is dolgozott, csak hogy fizessenek, fizessenek,
fizessenek. Megcsinált akármilyen klisés motívumot, amit kértek, aztán amire
mégsem volt ideje, azt lepasszolta nekem, és ez így… sok volt. Nekem ez nem a
pénzről szól, szeretek tetoválni, és fontos a minőség, van egy nevünk, van a
szalonnak egy arculata, és erre vigyáznunk kell. Nem adhatjuk el magunkat.
Thranduil hangja
megkeményedik, orrnyerge fölött megjelenik egy függőleges ránc. Bard magától
értetődően nyúl ki felé, aztán megakad a mozdulatban, esetlenül ellép az
asztalkától.
Egy ideig csendben
cipelik a valamit, aztán Bard
megjegyzi:
-
Nem fair,
hogy állandóan bútort cipeltetsz velem, tudod? Egészen hozzászoktam már, hogy
főleg ebből a szögből látlak, így előrehajolva, ahogy próbálsz nem elbotlani…
-
Valóban újíthatnánk,
valami merészebbet is, mint villámlátogatásokat az ebédszünetben. Mit szólnál
egy vacsorához, mondjuk?
Bard hallat valami
nyögésfélét, meglepően nehéz megtartani az egyensúlyát, és észre sem vette
eddig, hogy ilyen súlyos ez a szekrény.
-
Tulajdonképpen
nem rossz ötlet. – Tulajdonképpen zavarba ejtően jó ötlet, de Bard nem mer túl lelkesnek
tűnni.
-
Remek.
Mondjuk, holnap este? Holnap péntek van.
-
Aha, aha.
Ráérek pénteken.
A férfi valójában minden
este ráér, eltekintve persze a mosogatástól és vacsorafőzéstől és egyéb
házimunkáktól: egyedülálló apukák élete, avagy Milyen Szép Is a
Háztartásvezetés Monotonsága.
Bard fintorog, megnyalja
az ajkát és közben makacsul az időmarta bútorlapot fixírozza. Többet nem állnak
meg pihenni és nem is beszélgetnek, eltekintve pár bonyolultabb manőverhez
szükséges utasítástól és attól az elesett megjegyzéstől, amit Thranduil tesz az
időjárásra, és amire nem kap választ.
Beesteledik egyszer, és
Bard ekkorra már otthon van, fáradtságtól szúró szemekkel, szendvicset
majszolva.
Bain egyenként válogatja
ki a mazsolákat a müzliből, és körbepakolja vele a tálkáját, Tilda pedig
igyekszik minél gyorsabban felkapdosni és megenni a szemeket, hogy a
testvérének véletlenül se sikerüljön megalkotnia egy egész kört. Szórakozásukat
Bain játszott-dühös szavai és a kislány kuncogása kíséri. Bard a halántékát
masszírozva töpreng, hogy rájuk szóljon-e, végül úgy dönt, hogy megadja
gyermekeinek ezt az apró örömet. Inkább idősebb lányánál próbálkozik:
-
Sigrid, nem
vacsorázol velünk?
Sigrid morog valamit,
Bard úgy saccolja, a fürdőszobában tevékenykedik, aztán pár perc múlva
felbukkan, éppen a hajfonatát próbálja rögzíteni.
-
Szerintetek
jól néz ez így ki?
Bain felnéz a müzlistálból,
és nővérére pillant.
-
Micsoda?
-
A hajam, Bain, mi más? – Sigrid a szemét
forgatja.
-
Ühm, nem
rossz.
-
Tilda,
szerinted?
-
Szerintem
nagyon szép vagy.
-
Köszönöm.
Apa?
-
Nekem is
tetszik, jól áll.
A lány elégedetten
bólint, és az asztal mellé telepszik.
-
Szóval a
Családi Kupaktanács egybehangzó véleményét hallhattuk halszálkafonás kérdésében,
sikeres döntés született. Remek. Egyéb, amit meg szeretnénk beszélni? – Sigrid gonoszan
mosolyogva körülpillant, és Bardnak kezd gyanússá válni a dolog.
-
Oké, ezzel
arra célzol, hogy valakinek van még mondanivalója? Bain? Tilda?
-
Nem
telefonoztam matekórán, esküszöm, apa, tényleg nem!
-
Bain, annyiszor megbeszéltük már…
Tilda eközben óvatosan
felcsippenti az utolsó mazsolaszemet, de a bátyja utánanyúl, és Bardnak eszébe
jut, hogy nem is tudja a fia matektanára nevét, pedig látta már, alacsony nő,
és szép szemei vannak – nem, ő a nyelvtanár talán, akkor az idősebb férfi,
szemüveges-bajuszos… Feladja.
-
Gyerekek,
figyeljetek rám. Sigrid, egyél, van még müzli, de kinyitod a hűtőt és találsz…
akármit. Tilda, ha mazsolát szeretnél, van egy egész zacskó valamelyik fiókban.
Bain, te pedig legyél olyan tisztelettudó, hogy ezentúl a táskádban tartod a
telefonodat órán. Oké? Oké. Most pedig beszéljünk a holnapról.
-
Mi lesz holnap?
-
Az lesz holnap,
hogy, nos, később fogok hazaérni. Ugyanis találkozom valakivel.
-
Kivel?
Torokköszörülés és három kíváncsi szempár.
Bain müzlije mostanra szivaccsá ázott a tejben.
-
Thranduillal.
Pár másodpercig csend
van, aztán Tilda szólal meg bizonytalanul.
-
Az a férfi,
aki melléd költözött?
-
Pontosan, a
tetováló a szomszédból.
-
A szőke,
akiről meséltél?
Lehet, hogy Bard mesélt
róla. Megemlítette egyszer-kétszer, kezdetben tehetetlen ellenszenvvel és
hitetlenkedéssel, aztán, mondjuk, kissé kedvesebben. Az is lehet, hogy az utóbbi
időben dicsérte is a férfit.
-
És mikor
érnél haza?
-
Nem túl
későn, csak egy rövid beszélgetésről lenne szó, vacsorával, ilyenek. Sietnék.
-
Vacsorával, ilyenek? – Sigrid enyhén felhúzott
szemöldökkel néz rá.
-
Kicsim,
figyelj, egyszer én is szervezhetek programot magamnak.
-
Egy
felháborítóan jóképű férfival?
-
Ki mondta,
hogy felháborítóan jóképű?
-
Gondolom.
Abból, hogy sérti az önérzetedet.
-
Semmi köze a
jóképűségének ehhez a vacsorához.
-
Szóval tényleg jóképű.
Bard eljátssza, hogy
belefojtja magát Tilda teásbögréjébe, Bain pedig védekezőn felmutatott
tenyérrel feláll az asztaltól, és kisétál a konyhából.
-
Fiam, a
mosatlan… Mindegy. Olyan mindegy.
-
Nekem nem
számít, hogy a szöszi hogyan fest, de ne gyere haza későn és részegen. – Tilda
komolyan figyeli az apját.
-
Sosem jönnék
haza részegen.
-
Tudom, de
Hayley apukája szokott, és olyankor Hayley rosszul érzi magát. – A lány is felemelkedik
a székről, nyom egy félrecsúszott puszit Bard arcára, és szintén az asztalon
hagyja az üres tányérját.
-
Sigrid, még
mindig nem vacsoráztál.
-
Hat után nem
eszek, hizlal. Viszont most én is itthagylak, ha nem baj. – Sigrid feltűnően
kerüli, hogy a mosatlanokra pillantson, és a férfi nem hibáztatja. – A holnap miatt meg ne aggódj, megleszünk
itthon.
Bard hálásan bólogat, és
arra gondol vajon ő meglesz-e pénteken. Thranduillal. Vacsorázgatva.
A bukóra nyitott ablakon
becsordogál a nyári este. Holnap péntek lesz.
Miket beszélsz hát ez tökéletesen aranyos volt! Még mindig imádom Bard lurkóit, eszeveszettül édesek. Azt sem győzöm ismételni, hogy mennyire fantasztikus ez a történet. A bútorcipelés meg, hát úristen, az mennyire vicces volt :D Ja, meg a Törpe, ú, az még nagyon tetszett.
VálaszTörlésElhívta. Vacsorázni.
Vacsorázni.
Péntek. Este.
Húha, mi lesz itt. Nagyon nagyon várom már a következő fejezetet. :3
Annyira köszönöm, egyelőre szenvedek a kövi fejezettel, de hozom-hozom, és gyere, jár az ölelés :33
TörlésAaaaa nééézd mit találtam így korán reggel :D Imádom imádom imádom imádom, megérte folytatni az éjszakába nyúló kutakodást az internet berkeiben! Ezazz és elolvastam itt pár dolgot... sokat... mindet... (megvan a vers, megtanulom és igenis azt fogom felmondani a következő kortárs versenyen! :D) és most konfettieső rád a foltos kanapén hozzá komplett égi áldás!
VálaszTörlésVisszarántottál egy pár fandomba, amikben már rég barangoltam, mert ahahah karakterábrázolás, nincs jó szó, meggyilkoltál (kötéllel) ahogy egy elejtett félszó és megvan a hangulata, a következő félszótól pedig bereped az egész, a harmadik pedig már elemezhető, külön lélek (ezt most így az összesre mondom)! Rájöttem, hogy jó ötlet, kiplakátolom veled a sulit, aztán várom a káoszt :D
És most itt ez a blog és szóltál előre, hogy rég tettél fel bármit is, de azért mégis szíven ütött, úgyhogy kötelező jelleggel, ha alkotsz valamit, sikíts és ott termek csodálatosképpen :3
Jár az ölelés és az örömtánc! ^^