2015. március 19., csütörtök



Harmadik fejezet - azért ilyen rövid és gagyi, mert átvezetésnek szántam. Plusz mert nem voltam többre képes. Ne haragudjatok.




Az idő makacsul telik tovább, csak néha zökken ki monotonságából, mikor Thranduil átsétál beszélgetni, vagy megkérdezi Bardot, hogy hozzon-e ebédet a közeli gyorsétteremből. Aztán van ez az alkalom: két óra van éppen, Bard már ebédelt (otthonról hozott valami tésztafélét, Sigriddel készítették és valószínűleg soha többet nem beszélnek majd róla), szóval egyelőre nem éhes… És mégis azt mondja, hogy oké, kér egy hamburgert, és Thranduil mosolyogva hozza neki. Szereznek egy sámlit a virágüzlet raktárából, és Bard ott kuporog, Thranduil pedig villával a kezében gesztikulál. Salátát eszik, és sajnálkozó fintorral válogatja külön a paradicsomot. Furcsák a fények, megülnek a padló mintáin, és virágok sziluettjét festik a szemközti falra. Thranduil árnyéka is ott imbolyog, és milyen jó lenne most megkérni, hogy ne mozogjon, csak pár másodperc, amíg körberajzolja, hogy nyoma legyen ennek a délutánnak és ennek az egésznek, ami köztük – velük – bennük történik.
Egy új zökkenés az időben, ahogy Thranduil felemelkedik ültéből: körbefordul, kukát keres a saláta dobozának, és ennyi jutott az idillből. Az árnyéka amorffá válik, és újra ritmikusan peregnek a másodpercek.

Pár nap múlva megérkezik a várva várt kép, és a férfi önelégült vigyorral tessékeli be Bardot a tetoválószalon ajtaján, büszkén vezeti a falhoz.
Bard hátrahajtja a fejét, éppen csak egy kicsit, és első pillantásra csak kellemes színkavalkádot lát, aztán elnyerik alakjukat a pacák: rubinszín sárkány száll, kiterjesztett szárnyai lilás vonal mentén olvadnak össze az éggel. Tátott pofájából virágok burjánzanak elő, cakkos szélűek és elmosódó körvonalúak egyaránt. Lent, a felperzselt és virágba borult tájon, a kép alján sötét alakok futnak. Menekülnek, nincs arcuk és nehézkes az alakjuk, Bard mégis érzi rettenetüket. A festmény nem kifejezetten nagyméretű, és mégis, valahogy monumentálisnak hat.

-         Ez te vagy. – Thranduil mögötte áll, a hangja mégis távolról jön.

-         Ez a figura itt legalul? A szerencsétlen, amelyik a földön fekszik, és úgy tűnik, a lábát is elvesztette?

-         Nem. – Thranduil puhán nevet. – A sárkány.

-         Tényleg? Ilyennek tűnök? – Bard megfordul, hirtelen mozdulattal, miközben a kép csíkká olvad a szemei előtt.

-         Virágba borítod a világot. Ez stimmel.

Bard szeretné elmondani, hogy ismert valakit, aki valóban virágba borította a világot, akinek sikerült, de aztán ő is felégetett pusztaságot hagyott maga után…
Az emberek azt hiszik, vagyis bíznak benne, hogy van valamiféle közösség, ahol csendes beszélgetés van és együttérző hátsimítások, és ebbe a közösségbe egy családtag elvesztése jelent belépőt. Valójában csak szülői értekezletek vannak lelkes anyukákkal és pizzamajszolás odaégett vacsorák romjai fölött, meg a porszívó, ami konokul nem működik, pedig Bard már háromszor is belerúgott.



Aztán Thranduil felajánlja, hogy zárás után keressék fel a bútorboltot. Bard beleegyezik, és nem teszi szóvá, hogy a szalon technikailag még ki sem nyitott, ugyanis eddig még nem volt késznek nyilvánítva. Hiányzott belőle a kép a sárkánnyal. 

Végül  a programot inkább ebédszünetre tűzi ki, szeretne minél hamarabb hazaérni a gyerekekhez

A bútorbolt a közelben van, gyalog negyedóra, más lehetőségük pedig nincs. Thranduilnak, mint kiderül, nincsen kocsija.

-         Ez egy nagyváros, fejlett tömegközlekedéssel. A lakásom nincsen messze. – Ezzel mentegetőzik, és mikor rákérdez, Bard felnevet: nem, neki sincs autója.

-         Megoldjuk.

Odafelé még megoldják, persze, és halkan csevegve sétálnak a bútorsorok között. Hűvös van és hidegillat, lusta félhomály, feltépett huzatú kanapékon és összekarcolt lapú asztalokon simít végig Thranduil, és keresi a tökéletes asztalkát, amíg Bard kötelességtudóan baktat mögötte.

A tökéletes asztalkáról később kiderül, hogy inkább szekrény, és ronda is. Megejtően, szánalomra méltóan csúnya, lepattogzott festékkel és nyikorgó fiókokkal.

-         Majd átfestjük. A fiókot pedig nem szándékozom használni. Ezzel a kis sérüléssel itt, nos, ezzel is kezdünk valamit.

Bard bizalmatlanul méregeti a komódszerűséget, és próbál nem megütközni a többes számon.

A kasszánál kiderül, hogy ma nem tudják elszállítani a bútort, és egyébként is, pofátlanul nem éri meg egy ekkora hibridet furikázni, és Thranduil dacból azt mondja, hogy erre nincs is szükség. Az árat fillére kiszámolja, számlát nem kér és a blokkot sem várja meg, kevély lendülettel lehajol és megragadja a komódot. A pénztáros srác összefont karral figyeli. A bútorka megdől, és nagy csattanással megszabadul az egyik fiókjától. Bard az ajkára harap, aztán a helyére csúsztatja az alkatrészt, majd ő is rámarkol a szekrényre. Négy lépés van az ajtóig, aztán hosszú másodpercekig tartó káromkodás és magyarázkodás következik, ahogy Bard Thranduil instrukcióit követve a csípőjével támasztja az ajtót.

A kasszás körülbelül ekkor szól utánuk, hogy elhagyták a szekrényke alját, és valóban, ezt már észre sem vették.

Bard önfeláldozóan visszasétál a bútorlapért, vet egy lesújtó pillantást az alkalmazottra, aki sajnálkozóan széttárja karjait.

Thranduil az ajtóban áll, a komódra támaszkodik és résnyire nyitott szájjal suttog:

-         Csak menjünk már innen, csak menjünk már innen, csak menjünk márrrr.

Tűz a nap, tompa forróság vibrál a levegőben, de legalább a forgalom gyér. Az út hosszú, túl hosszú, és Bard szégyenében már nem számolja, hányszor állnak meg, kikerülnek egy oszlopot vagy valamelyikőjük fogást vált, és a töredéknyi megtorpanások hosszú pihenőkké nyúlnak.

-         Szerinted baj, ha kicsit nekidőlök?

Thranduil elmosolyodik, majd végigméri a szekrénykét.

-         Mindegy neki.

Szóval Bard kicsit nekidől a bútordarabnak, konkrétan ráhelyezi a testsúlyát, és nem érdekli már az sem, ha összeporlad alatta, ha kell, lécenként viszi el az üzletbe és rakja össze, csak érjenek vissza egyszer.

-         Mindjárt lejár az ebédszünet, gondolom, sietned kéne. Várnak a vásárlóid.

-         Nem igazán van forgalom, hogy őszinte legyek. Ez van, haldoklik az üzlet. – A férfi hangja csupa beletörődés, a torkában viszont állandósult pánik lüktet. – Neked viszont menni fog a szalon, nem? Már ha kinyitsz.

-         Tervezem, jövő héttől. Először is, jönnek az előző helyről a megrendelők, akiknek még nincs kész a tetoválása vagy csak az időpontig jutottunk el, aztán lassan itt is rám találnak, gondolom. Egész jó hírem van a szakmában, tudod?

-         És egyedül fogod vinni az egész szalont?

-         Nem igazán van más lehetőségem.

-         Az előző hellyel mi is lett?

-         Már mondtam, kiváltam. Felmerültek, nos, bizonyos problémák, nem igazán egyezett az érdekünk… Ott volt ez a pasas, a Törpe, mindenki így ismeri, elég jó abban, amit csinál, de túlhajtotta magát: túl sok munkát bevállalt. Sokszor bent ült éjszaka is, hunyorgott és nyakalta az energiaitalt, de még akkor is dolgozott, csak hogy fizessenek, fizessenek, fizessenek. Megcsinált akármilyen klisés motívumot, amit kértek, aztán amire mégsem volt ideje, azt lepasszolta nekem, és ez így… sok volt. Nekem ez nem a pénzről szól, szeretek tetoválni, és fontos a minőség, van egy nevünk, van a szalonnak egy arculata, és erre vigyáznunk kell. Nem adhatjuk el magunkat.

Thranduil hangja megkeményedik, orrnyerge fölött megjelenik egy függőleges ránc. Bard magától értetődően nyúl ki felé, aztán megakad a mozdulatban, esetlenül ellép az asztalkától.

Egy ideig csendben cipelik a valamit, aztán Bard megjegyzi:

-         Nem fair, hogy állandóan bútort cipeltetsz velem, tudod? Egészen hozzászoktam már, hogy főleg ebből a szögből látlak, így előrehajolva, ahogy próbálsz nem elbotlani…

-         Valóban újíthatnánk, valami merészebbet is, mint villámlátogatásokat az ebédszünetben. Mit szólnál egy vacsorához, mondjuk?

Bard hallat valami nyögésfélét, meglepően nehéz megtartani az egyensúlyát, és észre sem vette eddig, hogy ilyen súlyos ez a szekrény.

-         Tulajdonképpen nem rossz ötlet. – Tulajdonképpen zavarba ejtően jó ötlet, de Bard nem mer túl lelkesnek tűnni.

-         Remek. Mondjuk, holnap este? Holnap péntek van.

-         Aha, aha. Ráérek pénteken.

A férfi valójában minden este ráér, eltekintve persze a mosogatástól és vacsorafőzéstől és egyéb házimunkáktól: egyedülálló apukák élete, avagy Milyen Szép Is a Háztartásvezetés Monotonsága.
Bard fintorog, megnyalja az ajkát és közben makacsul az időmarta bútorlapot fixírozza. Többet nem állnak meg pihenni és nem is beszélgetnek, eltekintve pár bonyolultabb manőverhez szükséges utasítástól és attól az elesett megjegyzéstől, amit Thranduil tesz az időjárásra, és amire nem kap választ.






Beesteledik egyszer, és Bard ekkorra már otthon van, fáradtságtól szúró szemekkel, szendvicset majszolva.
Bain egyenként válogatja ki a mazsolákat a müzliből, és körbepakolja vele a tálkáját, Tilda pedig igyekszik minél gyorsabban felkapdosni és megenni a szemeket, hogy a testvérének véletlenül se sikerüljön megalkotnia egy egész kört. Szórakozásukat Bain játszott-dühös szavai és a kislány kuncogása kíséri. Bard a halántékát masszírozva töpreng, hogy rájuk szóljon-e, végül úgy dönt, hogy megadja gyermekeinek ezt az apró örömet. Inkább idősebb lányánál próbálkozik:

-         Sigrid, nem vacsorázol velünk?

Sigrid morog valamit, Bard úgy saccolja, a fürdőszobában tevékenykedik, aztán pár perc múlva felbukkan, éppen a hajfonatát próbálja rögzíteni.

-         Szerintetek jól néz ez így ki?

Bain felnéz a müzlistálból, és nővérére pillant.

-         Micsoda?

-         A hajam, Bain, mi más? – Sigrid a szemét forgatja.

-         Ühm, nem rossz.

-         Tilda, szerinted?

-         Szerintem nagyon szép vagy.

-         Köszönöm. Apa?

-         Nekem is tetszik, jól áll.

A lány elégedetten bólint, és az asztal mellé telepszik.

-         Szóval a Családi Kupaktanács egybehangzó véleményét hallhattuk halszálkafonás kérdésében, sikeres döntés született. Remek. Egyéb, amit meg szeretnénk beszélni? – Sigrid gonoszan mosolyogva körülpillant, és Bardnak kezd gyanússá válni a dolog.

-         Oké, ezzel arra célzol, hogy valakinek van még mondanivalója? Bain? Tilda?

-         Nem telefonoztam matekórán, esküszöm, apa, tényleg nem!

-         Bain, annyiszor megbeszéltük már…

Tilda eközben óvatosan felcsippenti az utolsó mazsolaszemet, de a bátyja utánanyúl, és Bardnak eszébe jut, hogy nem is tudja a fia matektanára nevét, pedig látta már, alacsony nő, és szép szemei vannak – nem, ő a nyelvtanár talán, akkor az idősebb férfi, szemüveges-bajuszos… Feladja.

-         Gyerekek, figyeljetek rám. Sigrid, egyél, van még müzli, de kinyitod a hűtőt és találsz… akármit. Tilda, ha mazsolát szeretnél, van egy egész zacskó valamelyik fiókban. Bain, te pedig legyél olyan tisztelettudó, hogy ezentúl a táskádban tartod a telefonodat órán. Oké? Oké. Most pedig beszéljünk a holnapról.

-         Mi lesz holnap?

-         Az lesz holnap, hogy, nos, később fogok hazaérni. Ugyanis találkozom valakivel.

-         Kivel?

 Torokköszörülés és három kíváncsi szempár. Bain müzlije mostanra szivaccsá ázott a tejben.

-         Thranduillal.

Pár másodpercig csend van, aztán Tilda szólal meg bizonytalanul.

-         Az a férfi, aki melléd költözött?

-         Pontosan, a tetováló a szomszédból.

-         A szőke, akiről meséltél?

Lehet, hogy Bard mesélt róla. Megemlítette egyszer-kétszer, kezdetben tehetetlen ellenszenvvel és hitetlenkedéssel, aztán, mondjuk, kissé kedvesebben. Az is lehet, hogy az utóbbi időben dicsérte is a férfit.

-         És mikor érnél haza?
-         Nem túl későn, csak egy rövid beszélgetésről lenne szó, vacsorával, ilyenek. Sietnék.

-         Vacsorával, ilyenek? – Sigrid enyhén felhúzott szemöldökkel néz rá.

-         Kicsim, figyelj, egyszer én is szervezhetek programot magamnak.

-         Egy felháborítóan jóképű férfival?

-         Ki mondta, hogy felháborítóan jóképű?

-         Gondolom. Abból, hogy sérti az önérzetedet.

-         Semmi köze a jóképűségének ehhez a vacsorához.

-         Szóval tényleg jóképű.

Bard eljátssza, hogy belefojtja magát Tilda teásbögréjébe, Bain pedig védekezőn felmutatott tenyérrel feláll az asztaltól, és kisétál a konyhából.

-         Fiam, a mosatlan… Mindegy. Olyan mindegy.

-         Nekem nem számít, hogy a szöszi hogyan fest, de ne gyere haza későn és részegen. – Tilda komolyan figyeli az apját.

-         Sosem jönnék haza részegen.

-         Tudom, de Hayley apukája szokott, és olyankor Hayley rosszul érzi magát. – A lány is felemelkedik a székről, nyom egy félrecsúszott puszit Bard arcára, és szintén az asztalon hagyja az üres tányérját.

-         Sigrid, még mindig nem vacsoráztál.

-         Hat után nem eszek, hizlal. Viszont most én is itthagylak, ha nem baj. – Sigrid feltűnően kerüli, hogy a mosatlanokra pillantson, és a férfi nem hibáztatja. –  A holnap miatt meg ne aggódj, megleszünk itthon.

Bard hálásan bólogat, és arra gondol vajon ő meglesz-e pénteken. Thranduillal. Vacsorázgatva.

A bukóra nyitott ablakon becsordogál a nyári este. Holnap péntek lesz.

3 megjegyzés:

  1. Miket beszélsz hát ez tökéletesen aranyos volt! Még mindig imádom Bard lurkóit, eszeveszettül édesek. Azt sem győzöm ismételni, hogy mennyire fantasztikus ez a történet. A bútorcipelés meg, hát úristen, az mennyire vicces volt :D Ja, meg a Törpe, ú, az még nagyon tetszett.
    Elhívta. Vacsorázni.
    Vacsorázni.
    Péntek. Este.
    Húha, mi lesz itt. Nagyon nagyon várom már a következő fejezetet. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira köszönöm, egyelőre szenvedek a kövi fejezettel, de hozom-hozom, és gyere, jár az ölelés :33

      Törlés
  2. Aaaaa nééézd mit találtam így korán reggel :D Imádom imádom imádom imádom, megérte folytatni az éjszakába nyúló kutakodást az internet berkeiben! Ezazz és elolvastam itt pár dolgot... sokat... mindet... (megvan a vers, megtanulom és igenis azt fogom felmondani a következő kortárs versenyen! :D) és most konfettieső rád a foltos kanapén hozzá komplett égi áldás!
    Visszarántottál egy pár fandomba, amikben már rég barangoltam, mert ahahah karakterábrázolás, nincs jó szó, meggyilkoltál (kötéllel) ahogy egy elejtett félszó és megvan a hangulata, a következő félszótól pedig bereped az egész, a harmadik pedig már elemezhető, külön lélek (ezt most így az összesre mondom)! Rájöttem, hogy jó ötlet, kiplakátolom veled a sulit, aztán várom a káoszt :D
    És most itt ez a blog és szóltál előre, hogy rég tettél fel bármit is, de azért mégis szíven ütött, úgyhogy kötelező jelleggel, ha alkotsz valamit, sikíts és ott termek csodálatosképpen :3
    Jár az ölelés és az örömtánc! ^^

    VálaszTörlés

 

Template by BloggerCandy.com