2014. május 25., vasárnap

Ritmus

Ritmus
Egy hónapnyi kihagyás után Sherlockot hoztam. Az életük ritmusa kétszázötven szóban.





Egy taxiban ülnek, ahogy állandóan taxikban ülnek, névtelen sofőrök mögött, névtelen utasok hátrahagyott jelenlét-töredékében (pont, mint otthon: órákig szólongatja Johnt, mert valami ott ragadt a létezéséből), és pár percre maguk is névtelenné foszlanak.

John ránéz – nyíltan, alulról fölfelé, egyetlen tizedmásodperc az egész.

John elfordul – az utcákat szemléli, fénypontok táncolnak az íriszén, és semmit sem szól.

Sherlock valamiféle ritmust fedez fel az összepillantásokban, kotta szerint játszódik az életük:

John ránéz, John elfordul,

John ránéz, elfordul

és közben taxiznak, folyamatosan taxiban ülnek 

(mindig menni valami felé, mozgásban lenni, utcaneveket kitűzni célként,
 és menekülni az elérhetetlentől)

ügyek jönnek, megoldják őket, ügyek, megoldások 

(krétavonalak és diagramok egyenesei,
éles ellentétben az unalom egyenletességével)

Néha megszakad a ritmus. Néha John rajta felejti a tekintetét. 

(Sherlocknak két másodpercre van szüksége,
hogy kiderítse az ember legféltettebb titkát.
Sherlock máig nem tudja, mi lapul John elmerengő csendjében.)


Néha gyalog mennek, és ilyenkor John léptei rövidebbek, sietnie kell, bár a bicegős napok régen elmúltak. 

(Talán egyszer John utol fogja érni. Talán megelőzi.
Nem a lépteivel, hanem valami mással:
azt mondják, az érzelmek sokat jelentenek.)

Néha megesik, hogy Sherlock Holmes téved valamivel kapcsolatban, és ilyenkor azt mondják (John mondja): Tévedni emberi dolog. Csak ilyenkor nevezik embernek, máskor soha. Talán megnyugtatja őket egy lángelme apró kudarca. 

(A görögök az isteneiket emberi tulajdonságokkal ruházták fel.
 Az emberek szeretik magukhoz hasonlatossá tenni az idegenséget:
így nem félnek tőle.)

Sherlock párszor zenedarabbá alakította létezésük ritmusát.


Csak most jön rá, mi a hiba az ütemben: valójában John Watson sosem fordul el. Óvatos csodálattal mindig figyel rá.

10 megjegyzés:

  1. Igen, igen, igen ez így van drága Holmesunk, neked mindig ott lesz a drága Watson, és mindig figyelni fog rád.
    Avagy érzület amit kiváltott a szöszöcske. Tökmindegy, hogy mély barátságnak, szerelemnek, kötődésnek, vagy kiskutyafülének hívják, akkor is ott van közöttük, és ezt olyan szépen leirtad, áttattad, nesze csokor virág, bonbon, narancsszín takaró (mert az mindig jó)
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Köszönök mindent, a takarót különösen: filmnézős-kakaózós-meghatottanzokogós darab lesz belőle. ^^ És és és ugye hogy teljesen mindegy, minek nevezzük, de ők akkor összetartoznak és valami nosztalgikus öröm és bánat fog el mindig a harmadik évad láttán mert azelőtt olyan tökéletes volt minden mert ott volt köztük az a valami az a dolog és ajh. Befogtam, oké? Elbújok a narancsszín takarómba.
      Köszi, hogy írtál! :)

      Törlés
  2. (tudom, hogy utálsz, de itt vagyok és írni fogok)

    Szóval, bár még mindig alig haladok drága Sherlockunk sorozatával, azt hiszem 2 évad is elég az egyetértéshez. Hiába panaszkodsz nekem/nekünk/MAGADNAK, hogy tehetségtelen vagy, mert ha ez a tehetségtelenség, akkor kérlek szépen ezernyi akasztófát valamelyik út mentén és az összes ma élő híres, "tehetségtelen" művészt akasszuk fel, mert ez bűn! (mellesleg Picasso se volt őstehetség, mégis híres lett...)

    Lényeg a lényeg, hogy nagyon tetszett és én vagyok Watson, te meg lehetsz Sherlock, mert én csodállak téged ^^

    *azért mert te utálsz én még jobban imádlak*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. [tudod, hogy nem utállak, bár a tegnapi sztorim így utólag kissé, khm... kegyetlennek tűnhet. (meg úgy minden velem kapcsolatban.) fáradt voltam. mindig fáradt vagyok.]

      Szóval, bár még mindig alig haladsz Sherlockunk sorozatával, én akkor is imádlak, amiért elkezdted, és amiért követed a nyomi bejegyzésekké transzformálódott random érzelmi sokkjaimat. :3 A tehetség pedig szerintem baromira relatív, és közben mégis az egyik leginkább magától értetődő dolog, és ezt itt nem fogom kifejteni, meg amúgy is volt rá egy egész pályázatom (amit sosem írtam meg :D), de a lényeg: NEM TARTOM MAGAM TEHETSÉGESNEK. Igazi cukorbogár vagy, amikor ezzel nem értesz egyet, úgyhogy szeretlek is érte, de... tudod te. :D (Picasso meg mellesleg ZSENI volt, és kész.)

      És nagyon-nagyon köszönöm a csodálatodat, de totál indokolatlan és nem kiérdemelt, szóval kedden majd alaposan megölelgetlek, amíg a tisztelet minden hiábavaló szikrája ki nem huny benned. PONT.

      Amúgy meg köszönöm, és szeretlek. :& <--- ez AZ a szmájli ^^

      Törlés
  3. Szia-szia!

    Ugye, tudod, hogy függőt csináltál belőlem? ^^ Bizony, végignéztem az összes részt (és rágom a körmöm, hogy mileszmilesz), beleszerelmesedtem Sherlock szépséges kezeibe és John utánozhatatlanságába - most pedig ebbe az apróságba. *.* Annyira tökéletes, annyira ők, a dőlt betűs hozzátűzések különösen (a legutolsó óriási hangsúllyal), és ez: "mert valami ott ragadt a létezéséből" meg az utolsó mondat... *.* Jajjaj, nagyon szép! :-)

    Köszönöm, hogy olvashattam, követelem a többit! ^^
    Puszi,
    Remie, Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán!)

    UI: Hogy állsz a vizsgákkal? Minden rendben? :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Ugye, tudod, hogy most kárörvendően mosolygok (Sherlock elől nincs menekvés), és közben pedig nagyon-nagyon szeretnélek megölelgetni, mert végignézted hősiesen, és mert Te is észrevetted Sherlock kezeit (szerintem egészségtelen a szép kezek iránti vonzódásom: szép kezek hosszú ujjakkal), és mert...

      Mert John utánozhatatlansága. Mert John nem zseni, alig ad valamit a nyomozásokhoz, és néha még követni sem tudja Sherlockot, de akkor is ott van, és akkor is egyetlen: különleges. Sokat (indokolatlanul sokat) töprengtem azon, hogy mi teszi őt szerethetővé, hogy vajon azért zárjuk-e a szívünkbe, mert sokkal könnyebb vele azonosulnunk, mint a szociopata zsenivel, és hogy valójában tekinthetjük-e önálló (Sherlockkal egyenértékű) személynek, és nem Sherlock hiányzó érzelmeinek valamiféle kivetüléseként értelmezhető John Watson... És még most sem tudom, mi az igazság, mindenesetre imádom ezt a két cukorborsót, meg a Remie nevű harmadik cukorborsót is. ^^

      (A vizsgák pedig köszönik szépen, sikeresek lettek. ^^)

      Puszi, Anett

      Törlés
  4. oké, megpróbálok teljesen normális kommentárt írni, de nem biztos, h menni fog, ne haragudj. Először is; szia. Azt hiszem, Reyklanitól bukdácsoltam el ide, és most hálába foglalom a nevét érte, mert ez a novella csodálatos. Az egyik legigazabb, legtisztábban Johnlock, amit valaha olvastam, és h a kedvencek között landolt, az nem kérdés. A felépítése, a szavak, minden; tökéletes. És ha tudni szeretnéd, hogyan nyerd el egy ókortörténész hallgató johnlock rajongó szívét, akkor most elmondom: "(A görögök az isteneiket emberi tulajdonságokkal ruházták fel.
    Az emberek szeretik magukhoz hasonlatossá tenni az idegenséget:
    így nem félnek tőle.) " hát ezzel itt!!!
    köszönöm szépen az élményt, Anett, száguldok tovább olvasni!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Azt hiszem, Reyklani nevét én is hálába foglalom, meg aranyozott muffinkeretbe, és mellé a tiédet is, amiért ilyen kedves dolgokat írtál. :) És az ókor, igen, meg a görögök, akiket még egy johnlock-ficből sem vagyok képes kihagyni, mert tisztelem és csodálom őket is, meg a isteneiket is.
      Köszönöm, hogy nyomot hagytál! :)

      Törlés
  5. ((tudod, az az őrült, Remus/Sirius-mániás nőszemély a Merengőről))

    Szia! ^^

    Tudod, én még mindig nem tudom eldönteni, milyen is pontosan a kapcsolatom Sherlockékkal – a sorozat (második nekifutásra :$) ugyan határozottan kezd tetszeni… a ficektől viszont még mindig idegenkedem. :$ Tulajdonképpen az zavar, hogy a színészeket látom olvasás közben magam előtt – az pedig, számomra, meglehetősen bizarr, már-már kellemetlen. :D

    No de. Én ezt a szösszenetet imádom. De nagyon. Mert az egész, úgy ahogy van, mindenestül maga a Ritmus, nem csak a cím, nem csak az életük, a szerelmük, nem csak ők, hanem ez az egész, a szavaid, a zárójelek, a törések… Lüktet, él és gyönyörű. *-*

    Ezt muszáj kiemelnem: „pont, mint otthon: órákig szólongatja Johnt, mert valami ott ragadt a létezéséből” - mert ezentúl, ha ezt látom/hallom a képernyőn, biztosan eszembe fognak jutni ezek a sorok, és mindentudó kis mosollyal fogok sóhajtozni… *-*

    És… még annyit, hogy soha-többet-ne-merd-magad-tehetségtelennek-nevezni. Soha. Kérlek. Könyörgöm. Ez máskor talán fenyegetés lett volna, jelen állapotomban csak sírós-esdeklős könyörgésre futja… de kérlek, meg se forduljon többet ilyen a fejedben. És le ne merd írni soha-soha többet. Nem csak azért, mert nyilván és egyértelműen nem igaz – azért se, mert másnak, olyannak, akinek tényleg nincs tehetsége az íráshoz, borzasztó ezt olvasni. Teljesen el tudok keseredni ilyenkor, és beismerem, önző egy dolog, de azonnal magamra gondolok ilyenkor, hogy ha Te "nem vagy tehetséges", Remie mütyürkéi pedig "unalmasak és élvezhetetlenek" (valami hasonló butaságokat mondott ő is nemrég) -- akkor én egy sort se merek ezentúl leírni, mert minek nevettessem ki magam még jobban… Szóval, na, lényeg, hogy tehetséges vagy, nagyon-nagyon, elképesztőek és gyönyörűségesek az írásaid - és hidd el nekem ezeket, mert nem szokásom amúgy ilyesféle dicséretekkel dobálózni. :))

    Köszönöm, hogy olvashattam, nagyon kellenek most az ilyen szépségek a romokban lévő lelkecskémnek… És bocsánat ezért a zavaros és semmitmondó hablatyolásért - de számíts rá(m) a többi írásodnál is... ^^" Köszönöm megint, puszi. ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Tudom-tudom, hogy ki vagy, sokszor láttalak Remie-nél, valamint kedves emlékeim vannak bizonyos karácsonyi gyönyörűségekről is. ^^

      A színészes dolog egyébként így belegondolva nem lehet kellemes. Egyedül ilyenkor örülök, hogy nekem mindig is picit nehéz a szereplőkre koncentrálnom, inkább a környezetük jelenik meg a lelki szemeim előtt. :)

      A kiemelt rész pedig a sorozatban is az egyik kedvencem, és Sherlock kötődésének (nevezhetjük barátságnak, szerelemnek, ahogy csak jólesik) egyik legbiztosabb jelét látom abban, hogy szinte elvárja Johntól, hogy mindig otthon legyen. Hogy mindig mellette legyen.

      Imádlak, amiért a "tehetségemet" bizonygatod, de nem fogadom el, hogy te ilyen dolgokon elkeseredsz, mert szerintem pont Neked nem lenne rá okod. :) Mert igenis szeretem az írásaidat, és ezzel tudom, hogy nem vagyok egyedül, csak fel kell nézni Merengőre, és ezer érvet találsz arra, hogy igenis írnod kell, mert senki nem nevet ki. Sőt! :)

      Köszönöm, hogy nyomot hagytál, hogy picit könnyebb lett a lelkem a tehetség-dologgal kapcsolatban (a Te lelkednek pedig szurkolok, hogy ne sokáig heverjen romokban). ^^ És ne kérj bocsánatot semmiért, semmitmondásért meg főleg ne, mert én itt csak egy hihetetlenül szívderítő véleményt látok!

      Puszi :) ^^

      Törlés

 

Template by BloggerCandy.com