All Hail The Glow Cloud!

Egy Cecilos írás (az első, úgy olvassátok), ami angstnak indult... aztán Hurt/Comfort lett belőle.



Cecil gyakran mosolyog. Harminckét hófehér foggal, rémisztően csillogó szemekkel és elegánsan mosolyog akkor is, amikor reflexből behúzza őt egy tető alá, a mellkasa elé teszi a kezét, és nem hagyja, hogy kinézzen, vagy kitegye a lábát. Fesztelenül cseveg tovább, és elhiszi, hogy a hangja képes elnyomni a helikopterek zúgását, hogy a mondanivalója olyan érdekes, hogy Carlosnak fel sem tűnnek a rémisztően közeli sikolyok. Cecil még akkor is mosolyogni szokott, amikor nem sokkal később egymás kihűlt kezét fogva kerülgetik a gyanúsan sötétlő pocsolyákat, és a szájukon át veszik a levegőt, hogy ne érezzék az égett hús bűzét.



Cecil néha dúdol valamit. Egyszerű dallamokat, néha Carlos felfedezi bennük a tegnapi időjárást, néha pedig a hamis hangok kaotikussága mögül kihallatszik valamelyik butácska dal, aminek a ritmusára végigtáncoltak a lakáson. Cecil akkor is dúdolt valamit, amikor hazaállított egy festménnyel – absztrakt volt, szivárványszínű és érthetetlen: annyira ceciles -, és hunyorogva próbálta egyenesen felszegelni. Carlos rekedten győzködte, hogy igen, tetszik neki, csupán azért nem szeretné közelebbről látni, mert alatta ott van az a négyujjú kéznyom, amit hajnalban felriadva vett észre. Világított, és még most is világít, az amatőr kép mögött és a kissé groteszkül ható dúdoláson túl.



A könyv szürreálisan koppant a kőpadlón. Carlos egy ártatlan puffanásra számított, meg persze széthulló jegyzetekre, de egy ideje már nem érzett olyan különös meglepetést minden új történéssel kapcsolatban. Talán itt más hangjuk van a leejtett tárgyaknak, ez azonban nyomába sem érhetett Night Vale más furcsaságainak. Carlos tehát szitkozódva lehajolt a könyvért, és a másik szobából felhangzó, az ő hollétét firtató kérdésre csak hümmögéssel válaszolt. Szemöldökráncolva továbbolvasta a nyomtatott szöveg mellett a saját sietve lefirkált megjegyzéseit, és csodálkozva pillantott fel, amikor Cecil berontott az ajtón. A férfi mindig sápadt arca most kipirultnak tűnt, és karja kissé remegett, ahogyan hatalmas sóhajjal ölelte őt magához.

- Hallottam a puffanást és nem tudtam mi az és megijedtem és hívtalak meg kérdeztem azt is hogy jól vagy-e de semmi és benyitottam a fürdőbe de nem voltál ott és tudod hogy valamelyik nap is az alattunk lakóval mi történt és azok a motoszkálások a falban te jó isten Carlos el sem hiszed hogy…

- Cecil. Cecil, nyugi. Csak egy könyv volt. Nem is hallottalak, annyira belemerültem a kutatásba.

A kutatásba, igen. Carlos kimondta a varázsszót, ami után érthetővé vált, hogy miért nem válaszolt, és hogy Cecil totál feleslegesen aggódott, és az egész csak mekkora butaság volt valójában.

- Te idióta.

Carlos mosolyogva megrázta a fejét, de nem válaszolt, habár körvonalazódott a gondolat a fejében, hogy mégis ki az idióta, ugyanis elképzelései szerint egy normális ember nem mosolyog, miközben a cipőtalpa toccsan a vérben, és nem dúdolgat, miközben a falon izzik egy éjszakai idegen kéznyoma, ellenben megőrzi a hidegvérét, ha élete szerelme leejt egy enciklopédiát. De persze ezek csak hipotézisek egy normális emberrel kapcsolatban, amik értelmüket vesztik, ha Cecilről van szó. Tulajdonképpen Carlos számára minden értelmét veszti, ha róla van szó. És ez így van jól.