All Hail The Glow Cloud!

Haláltánc

Multifandom írás, a cím egyben műfaji meghatározás. (Az ötletet az irodalomtételnek köszönjétek.)

A Halál 

rendszerint táncba viszi,

majd sírba kényszeríti 

a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő 

embereket.

Sherlock keze hideg és nyirkos, és most először jut eszébe, mennyire képtelen dolog ez az egész reakció, hiszen a hőmérséklet itt is állandó, és az ő teste mégis változik valami hatására. Egy hatásra, amit John a lelkének csúfol, érzelemnek és egyéb értelmetlen dolognak. Sherlock megtanulta a férfi kedvéért, hogy a Föld a Nap körül kering (egy nagyobb erő vonzásának rabjaként, végtelen monotonsággal), és azt is, hogy a tudata igazából az emóciók körül kering (egy apró erő rabjaként, milliónyi-ismeretlenes egyenlet szerint). Ezek közül azonban egy sem magyarázza, hogy milyen erőnek engedelmeskedik a teste, amikor apró rándulások és tétova mozdulatok cikáznak át rajta. Ösztönös lépések és még ösztönösebb forgások lesznek a tapogatózó gesztusokból, és Sherlock minden fájdalomhullám pillanatában megfeszül, hogy abbahagyja az esztelen pörgést, és szédülés nélkül megálljon, de mindannyiszor képtelen rá.

Sherlock igazából halott.

Mellette egy ballonkabátos férfi.

A ballonkabátos férfi igazából angyal.

Most éppen angyal, az Úr célnak megfelelően lelketlen szolgája, és néha hisztérikusan felnevet (Deantől tanult nevetni), hiszen ő maga a megtestesült Tudat, mégis tudatlannak érzi magát. A porhüvely hasadozik rajta, minden csigolyája élesen áttűnik a bőrön, amihez olyan kétségbeesetten ragaszkodik, mert olyan lélegzetelállítóan emberi. A bőrkabátos férfi emléke hasadozik a lelkében, minden érintése és íze és illata szilánkokra hullik, amikhez olyan kétségbeesetten ragaszkodik, mert Dean olyan lélegzetelállítóan emberi. Castiel szárnyai méltóságteljesen suhognak, miközben hajlong és meg-megvonaglik, és az angyal most először szégyelli őket. Annyira meg szerette volna mutatni őket Deannek, büszkén állt volna elé teljes valójában – aztán lassan megszokta, hogy kötőszövetek, csontok és inak oszlopcsarnokában kóborol a lénye.

Castiel igazából halott.

Tekintete egy karcsú férfire téved.

A karcsú férfi igazából egy nemlétező város szülötte.

A karcsú férfi neve Cecil: öt hang melodikusan csengő sorrendben, a rádiófrekvenciákon átszűrődve, egy laborköpeny gallérjába suttogva, belekiáltva a sivatag vörösen vibráló csendjébe, a titkosrendőrség jegyzetei között. Cecil mosolyogva táncol, bohó, kapkodó lépések és szenvedélyes elemek kavalkádjává bomlik a lénye, csak a bokacsizma, a feszes farmer és a lila ing tartja össze. Nevetésbe rejti a vicsorgást, tenyerébe vájja a körmeit, alig észrevehetően magába mar: ő így sír, mert a teste az arca.* Carlostól azt tanulta, hogy bajt jelent, amikor az emberek szabályos kört alkotnak és szentségtelen dolgokat kántálnak, azonban most nincs ereje elborzadni a vonagló tömeg láttán. Démonok szívdobbanásai adják az ütemet, és Cecil tovább táncol, a tüdejéből kipréselődik a levegő, de csak kacagni képes.

Cecil igazából halott.

Vele szemben sápadt férfi görnyedezik.

A sápadt férfi igazából vérfarkas.

Ezt csupán sebhelyek, valamint szakadt ruhák alatt lapuló kötések bizonyíthatják, és talán a mohó éhség a vadul csillogó szempárban, de ezeken túl Remus szinte elveszettnek tűnik. Riadtan keresi a pálcáját, csapzott tincsei a homlokába hullanak, és szorosan lehunyt szemekkel próbál felidézni egy szép emléket, bármit, ami kiszabadíthatná innen. Ezt Sirius tanította neki, amikor a Szellemszállás falának dőltek, a porba rajzolgattak és nem mertek egymásra nézni. Remus félt attól, hogy normalitást látna, szépséget és erőt. Sirius attól rettegett, hogy összetörtséget látna, egy remekmű fájdalmas pusztulását. Havonta ültek itt, ugyanezekkel a gondolatokkal, Remus mégis tisztán emlékezett erre az egy alkalomra. Most is ezt idézi fel, belekapaszkodna, de tehetetlen. Groteszkül botladozik, muszáj mozgásban lennie.

Remus igazából halott.

Néha összeakad egy göndör hajú férfivel.

A göndör hajú férfi igazából beteg.

A zsebében kotorászik, valami gyógyszert keres, ami eltüntetné ezt a lidércnyomást. Régóta nem tudja, milyen gyógyszereket szed, hogy melyik mire jó, csak a látvány teljessége segít neki a tájékozódásban: a tenyerén kék pirula, fehér kis henger és három vagy négy bogyó – most nem emlékszik, pontosan mennyi, de ha látná a kompozíciót, meg tudná mondani, mi hiányzik. Hannibal tanította neki, hogy figyeljen a részletekre. Nem, talán mégsem a pszichológus – Will erre sem emlékszik tisztán. A fejében idegen emberek emlékei között idegen emberek gondolatai kavarognak. A halántéka lüktet, a homlokán izzadságcseppek gördülnek le, a szemei szúrnak, ajkai cserepesek. Hannibal azt mondta, ilyenkor innia kell. Azt is mondta, hogy ő egy pszichopata, egy gyilkos – vagy ezt csak Will hallotta ki a szavaiból. Nem emlékszik, egyszerűen nem tudja. Will Graham nem képes gondolkozni, csak táncol.

Will Garaham igazából halott.

Ők igazából mind halottak.

A Halál a saját bordáin xilofonozik, a saját inain húzza a vonót, és kacagva dobol a koponyáján lábszárcsont-dobverőivel. 

Egyedül 

a Halál

 nem táncol: 

a művében gyönyörködik.

*ezt loptam, a 30Y Pécsi tánctanár c. remekművéből